Segítség, ha baj van: önsegélyezés az önkénteseknél

Történetünkből kanyarodjunk el egy időre egy „párhuzamos vágányra”, és nézzük meg, mi várt azokra az önkéntesekre, akik hivatásuk gyakorlása közben sérültek meg, vagy vesztették életüket. Mind a korszellem, mind pedig a történet megértéséhez hasznos adalék ez a kitérő: jól példázza az összetartást, és a társadalom megbecsülését.
A század második felében ugyanis még épp csak éledeztek Magyarországon az önkéntes tűzoltó egyletek, az önkéntesek mégsem maradtak magukra baj esetén. A temetési költségek átvállalásáról például Pozsony tűzrendje már 1804-ben is rendelkezett: a benne foglaltak szerint azt a polgárt, aki tűzoltás során szerzett sebeibe hal bele, a város köteles saját költségén eltemetni, éstisztelete jeléül sírkövet állítani neki. Az aradi önkéntes tűzoltókar 1861-es rendszabálya hasonlóan intézkedett „Azon esetben, ha netalán a karnak valamelyik tagja vagy tűzvésznél, vagy súlyos sérülés következtében három nap múltán
meghalna, valamennyi czéhek hozzájárulásával (minthogy ezek mindnyájan a tűzoltási rendszabályok alá tartoznak) ünnepélyesen el fog temettetni, és emlékére egy sírkő (ha jótékony adakozás útján nem, tehát a kar pénzalapjából) áll ítandó.”
Ilyen előzmények után az önkéntes tűzoltás „intézményesítésénél”, illetve az önkéntes egyletek kialakulásánál fontos szempont volt a sebesültekről való gondoskodás is. Az aradiak 1862-ben például fontosnak tartották, hogy az „ágyban fekvő beteget [vagyis a tűzben megsérült önkéntes tűzoltót] emberségi tekintetből bajtársai többször meglátogassák”, ennek felügyelését és koordinálását pedig a hadnagy feladatává tették. A gondoskodást pénzügyi szempontból is rendezték: az egyesület minden rászoruló, ágyban fekvő tagjának napi 20 krajcárt folyósított, halálozás esetén a temetési költségekből pedig 20 forintot vállalt át. Mindez persze csak a megfelelő önsegélyezési-öngondoskodási kereteken belül működhetett. A soproni „Torna és Tűzoltó Egylet” például 1870. május 1-jén hozta létre a segélyalapját; a tagok 20 krajcár belépti díjat és 5 krajcár havi járulékot fizettek. Az évek során a tagok jelentős segítséget kaptak az alap révén; a betétjükön 1906-ban már 8244 korona 43 fillér volt. (A miheztartás végett: a nyolcvanas években a férfiak bére 40-120 krajcár között mozgott; a marhahús kilója durván 50-60 krajcár, a sertéshús kilója 40-50 krajcár, egy mázsa búza pedig 9-10 forint volt.)

Pénz beszél

A krajcár egy kis értékű ezüst- és rézpénz (tulajdonképpen váltópénz), amely Magyarországon a XVIII. században jelent meg, és 1892-ig volt forgalomban.
A XVIII. században a Habsburg Birodalomban egységesítették a pénzrendszert – az új pénznem a Gulden, magyarul forint lett. A birodalom Bajorországgal és több más német állammal kötött pénzügyi egyezménye (konvenciója) alapján a hivatalos elnevezés a „konvenciós forint”. (1 konvenciós forint = 60 krajcár) Ezt váltotta fel az ún. osztrák vagy ausztriai értékű forint (gyakran rövidítve o. é. forint vagy a. é. forint) egy ezüstalapú pénzegység, mely 1858. november 1-jétől volt az Osztrák Császárság törvényes fizetőeszköze. (1 o. é. forint = 100 krajcár) Az Osztrák-Magyar Monarchiában 1892-ben a forintot a korona váltotta fel, egyúttal megszűnt a krajcár mint váltópénz. (Így pedig 1 korona = 100 fillér.)