A történet kezdete

Az európai nagyvárosokban a tűzmegelőzés mint feladat fokozatosan került előtérbe, elsősorban a nagy és pusztító tűzvészek nyomában. Pest ilyen szempontból jókora lemaradásban volt: csak 1697-ben rendelték el a szalma- és nádtetők lebontását, és köteleztek minden háztulajdonost szakszerű kémények kialakítására. A XVIII-XIX. században a tűzoltás még amolyan „össznépi mulatság” volt: az 1808-as tűzrendészeti szabályrendelet például a különböző céhek hatáskörébe osztotta ki a tűzoltás egyes mozzanatait. A tűzesetre vezető útvonal kivilágítása az üvegesek és képfaragók feladata volt, a fecskendőket és kocsikat a favágóknak és napszámosoknak kellett előhozni, a nehéz tűzoltóeszközöket a fuvarosok vontatták a helyszínre, a vizet a Dunából a halászok és hajósok, míg a kutakból a pékek, kertészek és cserzővargák szivattyúzták.

„A világ második legrégibb önkéntes tűzoltósága a holland mintára alakult debreceni diáktűzoltóság (hivatalos nevén »machinista«, később »gépelyes«, még utóbb »vízipuskás társaság« vagy »főiskolai tűzoltó-társulat«) volt” írja Markusovszky Béla A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség Története című könyvében. Az 1657-ben alapított tűzoltósággal kapcsolatos büszkeség talán indokolt, de valamelyest félrevezető: Magyarország jócskán elmaradt a „nyugattól” ezen a téren. Bár az első „felnőtt” tagokból álló önkéntes tűzoltóság Aradon már 1834-ben létrejött, a helyzet még 30-40 évvel később is finoman szólva kaotikus volt. Hazánk ugyanis egyfajta középúton ragadt meg az elmaradottabb és a fejlettebb országok között: a korszerű technika rendelkezésre állt, a képzettség azonban hiányzott.

„Míg Konstantinápolyban bár főleg fából épült, évenként középarányban nem több mint 30-40 tűz fordul elő, addig Londonban évenként 1000-1200 tűzeset támadt, míg Bécsben 1830-ban csak 40 tűzeset képezte a maximumot, 1860-ban már 200 tűzeset volt. […] míg a […] londoni dockok legiszonyúbb tüzeit is rövid idő alatt a jó szerkezetű gőzfecskendőkkel eloltani képesek […] addig Konstantinápolyban minden tűzvésznek sok ház esik áldozatul s hetekig tartó pusztításaiban minden vagyont, s életet megsemmisít […] Itt Pesten a fővárosban dacára a tűzoltó műszerek szép számának oly hiányok vannak a készültségre és kezelésre nézve, hogy egy okszerű beosztott és szervezett tűzoltó egyletnek létesítése a főszükséghez tartozik.”

(Gróf Széchenyi Ödön: „A tűzoltó intézetek hasznosságáról”, Pesti Napló, 1862)

Ebben a cikkben szerepelt az azóta is sokszor idézett, elhíresült eszmefuttatás is, melyet úgy sommázhatunk, hogy az önkéntes tűzoltóság formája tökéletesen illik a hazai körülményekhez. Széchenyi érvrendszere a gazdasági megfontolás táplálta pragmatizmus és a hazafias érzület egyfajta sajátságos keverékét adja:

• meglátása szerint az önkéntes tűzoltóság fenntartása összességében olcsóbb a hivatásos tűzoltóságnál;
• ráadásul az önkéntes szervezetekben arányaiban több költség fordítható a tűzoltó eszközök fenntartására, mint a hivatásosoknál;
• az önkénteseket „nemes ambíció”, „lelki buzgalom” motiválja.

Fontos adalék, hogy – Széchenyi leírása szerint – bár a főváros sem az önkéntesek lelkesedésének, sem tűzoltó műszereknek nincs híján, a szervezetlenség miatt ezek nem érvényesülhetnek megfelelően: „[T]úlbuzgóságból, s igen zajos kezelés mellett gyakran tíz gép a bele felszívott csekély vízmennyiséggel nem gyakorol oly hatást, mint egy teljesen ellátott és szabályszerűen kezelt gép tenne…”

A magyar tűzoltás szervezetlenségéről maga Jókai Mór is megemlékezett 1862-ben, az akkor általa szerkesztett Magyar Sajtó c. napilapban – éppen Széchenyi Ödön munkája kapcsán. „Gróf Széchenyi Ödön tűzoltó társulatot alakít a fővárosban. […] [H]azánkban a tűzoltás rendszeresítése igazán »égető« szükség [van]. […] [L]áttuk itt Budán, nem is valami faluban egy égést, mely kezdődött a Rácváros északi végén s ráért egy pár óra alatt felharapózni a Gellért-hegyi szőlők végéig, végig az egész utcasoron s megint egy másik utcasort fogott elő… Láttunk már nagy faluégéseket, ahol a kocsmároson és a földesúri cselédeken kívül senki nem vett részt az oltásban, a nép csak nézte… […] Alakítsunk mindenütt tűzoltó kompániákat, a legkisebb faluban is, verekedjünk meg vele [a tűzzel], ahol vörös taraját felüti: ide kell a legény a gátra!”

Egy kortárs vallomás

Nagyon érdekes adalék a Dunántúli Naplóban Winklárek Jánossal, Pécs akkori legöregebb tűzoltójával készített, 1948. július 17-én megjelent interjú. Ebben az akkor 63 éve tűzoltóként tevékenykedő szemtanú így vall a kezdetekről:

„Fiatal koromban […] még gázlámpák szórták halványan és bizonytalanul fényüket a város utcáira. Akkoriban a kéményseprők egyben tűzoltók is voltak, a felszerelés pedig alig ért valamit. Ennek következménye volt azután az, hogy 1887-ben majdnem tétlenül kellett néznünk, hogyan ég porrá Pécsbányatelepen egy tele magtár. A húsz méter sugarú fecskendőnk nem sokat számított ebben a lángtengerben. Nem tehettünk mást, mint a bányászokkal összefogni és megpróbálni hóval eloltani a poklot.”

A könyvvel kapcsolatos információk és letölthető változat ide kattintva érhető el.