1905. május 21-én, vasárnap délelőtt 10 órakor gyűltek össze az esztergomi városháza nagytermében az önkéntes tűzoltó egyesület tagjai, hogy megtartsák fennállásuk 36. évi rendes közgyűlését. Wimmer Imre polgármester elnöki megnyitójában a felebaráti szeretetből fakadó önfeláldozó munkára buzdította a tagokat, egyúttal emlékeztetett arra, milyen jelentős anyagi áldozatot vállal évről évre a város az egyesület fenntartásáért. A közgyűlés központi eseménye azonban Osváth Andor titkár jelentése volt, amely olyan őszinte hangvétellel szólt az egyesület gondjairól, hogy a tagság a helyi lapokban való teljes közzétételét kérte.

Egy érlelődő egyesület

Az 1869-ben alapított egyesület életében – ahogy a titkár fogalmazott – „terebélyes fává növekszik a csemete”. A jelentés büszkén emlékezett azokra az időkre, amikor még minden nemes célú vállalkozás kizárólag társadalmi kezdeményezésre, az alapítók saját zsebéből támogatva jöhetett létre. A tűzoltás technikája akkor még gyermekcipőben járt: 

„[…] a közönséges tüzifecskendő, mely csak aként használt, hogy ha a tűzbe vitték, akkor is százszor elromlott, mielőtt hasznát látták volna; néhány monstruózus létra, veder, horog, kukorica pamut és rettenhetlen egyéni bátorság, mely a tűzoltót bevitte az elem legdühösebb harcába, miként a régi időknek minden kockáztató harcosait, embert-ember ellen […]”

1905-re mindez gyökeresen megváltozott. Az egyesület kezelésében lévő, a város tulajdonát képező felszerelés értéke meghaladta a százezer koronát. A pénzügyek is rendben voltak: a bevétel 7971 korona 52 fillér, a kiadás 7415 korona 49 fillér volt, így 556 korona maradványt mutatott a pénztár. A takarékos gazdálkodásért a közgyűlés köszönetet mondott Kitzinger József pénztárosnak.

Az igazi gond: hová tűnt a lelkesedés?

A jelentés legmegrázóbb része nem a számokról, hanem az emberekről szólt. Osváth Andor nyíltan kimondta: minden eszköz adott a legmodernebb tűzoltáshoz, de „egy hiányzik, az, ami a régieket önfeláldozásra késztette, az egyén elhatározása”.

A számok beszédesek voltak. A működő csapat papíron 58–70 fő között mozgott, ám a gyakorlatokon mindössze 10–14 ember jelent meg. A titkár nem érte be a felületes magyarázattal, hanem a társadalmi okokat is feltárta: a működő csapatot szinte kizárólag fiatal iparossegédek és földműves legények alkották. Ezeket a fiatalokat a hétköznapokon az önfenntartás kényszere kötötte le, a családjuk eltartására dolgoztak, így gyakorlásra egyedül az ünnepnapok maradtak – éppen az a néhány óra, amikor pihenniük és szórakozniuk kellene.

A fizetség kérdése – válaszút előtt

A jelenség nyomán komoly vita bontakozott ki az egyesületen belül. A főparancsnok azt indítványozta, hogy a működő tagok kapjanak némi anyagi elismerést a gyakorlatokon elveszített idejükért. A javaslat sorsa azonban a városon, mint fenntartón múlt.

Osváth Andor és több tiszttársa azonban elvi okokból ellenezte az ötletet. Érvelése ma is figyelemre méltó: aki önként vállal feladatot, annak megalázó, ha csengő pénzért teszi a dolgát. A titkár élesen fogalmazott: „fizetésért nem lehet önkénteskedni és az önkéntes fizetést nem húzhat”. Ha az egyesület átlépi ezt a határt, érvelése szerint elveszíti önkéntes jellegét, és „a bizonyos züllés karjai közé” veti magát.

A titkár alternatívát is javasolt: visszatérni a régi, kipróbált eszközökhöz. A gyakorlatok alkalmával nyaranta egy-egy kisebb megvendégelés, a vizsgagyakorlat után „jó áldomás”, a legjobbaknak pedig egy-két aranyból álló buzdító jutalom – ezek nem fizetségek, hanem a közös munka elismerésének hagyományos formái.

A társadalom kivonulása

A jelentés egy másik, nem kevésbé fájó pontra is rámutatott: a város polgári középrétege és értelmisége gyakorlatilag eltűnt az egyesületből. „Nem azért talán, mert talán a mi fiatalságunk nem alkalmas anyag, hanem mivel mi a város közönségének társadalmi osztályokra való tekintet nélkül szolgálatára állunk.” A titkár szerint méltányos lenne, ha a komolyabb polgári elem is részt venne a működésben, ahogy az korábban természetes volt. Záró gondolata egyszerre volt hitvallás és felhívás: „a társadalmi helyzet, rang, állás és foglalkozás nem képezhet elválasztó határt ott, ahol az a jelszó: »Mindnyájunk egyért, egy mindnyájunkért!«”

Elhunyt bajtársak

Az elmúlt évben öt működő tagjától vett végső búcsút az egyesület. Reviczky Győző, az esztergomi járás volt főszolgabírája, a vármegyei tűzoltó egyesület megteremtője, akit a két egyesület egyesülésekor tiszteletbeli főparancsnokká választottak, férfikora teljében, váratlanul hunyt el. Kapa Mátyás, a korábbi városgazda, „az esztergomi tűzoltás mestere” a bölcsőkorabeli időkben, magas korban tért örök nyugalomra. Wanitsek Rezső iparos polgártárs, bár betegsége miatt korábban kilépett a működő csapatból, haláláig támogatta az egyesület törekvéseit. Krechnyák Ferenc, aki sohasem akart több lenni egyszerű köztűzoltónál, váratlanul hunyt el. Végül Folk Ferenc, az egykor híres esztergomi tűzoltó zenekar vezetője zárta a szomorú sort.

Az 1904-es esztendő mérlege

A számadatok rendezett munkáról árulkodtak. A tisztiszék tizenkétszer, a választmány ötször ülésezett. Az év során tizenkét gyakorlatot tartottak, amelyeken átlagosan 172 tűzoltó vett részt. Tizenhét tűzeset fordult elő – öt tetőtűz, két bolti, hat szalma-, egy mennyezet-, egy kamra- és két gyeptűz –, ezen felül egyetlen vaklármára riadtak. Az éjjeli őrséget az egész éven át fenntartották, színházi őrségre 29, cirkuszi őrségre 18 alkalommal vonult ki egy-egy osztag. A felszerelés kitűnő állapotban volt, mindössze a tömlőkészlet és a lajtok pótlása igényelt figyelmet.

Negyedszázad a parancsnokság élén

A közgyűlés egyhangúlag határozott arról, hogy Dóczy Ferenc főparancsnok 25 éves jubileumát – 1880-ban választották meg – 1905. június 25-én méltó ünnepség keretében ünneplik meg. Az előkészítést a tisztiszékre és a választmányra bízták.

Tanulság a mából nézve

Az 1905-ös titkári jelentés ma is meglepően aktuálisan szól. A létszám fogyatkozása, az utánpótlás társadalmi szűkülése, a kötelességtudat és az anyagi elismerés egymáshoz való viszonya – ezek a kérdések 121 év elteltével sem váltak elavulttá az önkéntes tűzoltóság világában. Osváth Andor jelentése azért is figyelemre méltó dokumentum, mert nem rejti el a problémákat udvarias frázisok mögé. Ahogy maga írta: a titkár dolga, hogy „folytonos vérpezsgést, egészséges szellemet” biztosítson az egyesület szervezetében – még akkor is, ha ehhez kellemetlen igazságokat kell kimondania.

Forrásaink:

• Esztergom és Vidéke, 1905. május 25.
• Esztergom és Vidéke, 1905. május 28.
• Esztergom és Vidéke, 1905. jún. 1.